A témahét során elkövetett második blogbejegyzésem felett óhatatlanul ott lebeg Lyotard posztmodernje. (Amihez egy évvel ezelőtt Felber Tamás nyomán jutottam el.) Emlékeztető magamnak: létrehozni a magyar Wikipédián a Jean-François Lyotard lapot – tenni mindezt annak tudatában, hogy erre nem én vagyok a legszakavatottabb személy, de hátha egy nálam kompetensebb illetőnél kiveri a biztosítékot.

Bármennyire is igyekszem újabb és újabb irányba indulni, számomra eddig ismeretlen források felé nyúlni – azért ezt is megtettem –, a szintetizáláshoz ragaszkodó gondolkodásom nem hagyja, hogy említés nélkül hagyjam Lyotard-ot a tudás – hatalom – pénz – információ – (?)megosztás témában. Felmerült ugyanis annak a bizonyos lónak a két oldala, avagy a nyaraló alapú társadalom.[1] Kódolva az előbbieket: a tudás megosztása nem lehetőség, hanem kötelességünk? És mi van azokkal, akiknek nincs megosztanivalójuk? Hol van az arany középút az altruista megosztás és az éhenhalást elkerülő megtartás között? Bár magunk között leginkább az egyéni – a saját – szintünkön tárgyaltuk a témát, kontinentálisra, netán globálisra terjesztve az értelmezési keretet igencsak utópikusnak tűnik a megosztás=kötelesség gondolat.[2] Persze ha ez a kötelesség is olyan teljesítési mutatókkal rendelkezik majd, mint az egyéb kötelesség kategória alá eső fogalmak, akkor talán a kötelesség szó szemantikáján érdemes elmerengeni egy kicsit…  Ez nem azt jelenti, hogy elvetném az önkéntes, kollaboratív tudáslétrehozás jövőbeli térnyerésének lehetőségét (a jelentőségét pedig pláne nem), csupán ott bujkál bennem a kisördög, aki azt súgta 1993-ban: „A tudás informatikai áru formájában, amely nélkülözhetetlen a termelőerő számára, a hatalomért folyó világméretű versengés immár talán legfontosabb tétje, és a jövőben az is marad. Elképzelhető, hogy a nemzetállamok egy napon az információ fölötti rendelkezésért ugyanúgy fognak harcolni, mint egykoron egy terület feletti uralomért.”[3]

Csak egy gondolat a kollaboratív területről: van némi pikantéria a kollaboráns szóhoz tartozó jelentésektartalmak mögött. :)

Első bejegyzésemben szót ejtettem az információk közti szelektálásról, azok feldolgozásáról, illetve a tudáskonstruálásról. Ennek továbbgondolására inspirált Dóri második írása.[4]  Kiemelem belőle a releváns kulcsmondatokat: Nem gondolkoztak közösen, legalábbis nem ennyien. Ma cél, hogy egymás gondolataiba beleszólhassunk. Egy mátrix alakul ki, amely itt-ott kicsomósodik és abból újabb és újabb gondolatok születnek, újabb irányt vesznek. Csoportunk működésének módja egyszerre nyűgöz le és rémít meg. Egyelőre nem írnám azt, hogy a konnektivista tanulás(módszertan?) teszi mindezt, arról inkább csak valamikor április végén nyilatkoznék.

Ami megrémít, illetve dilemmát jelent, az a közösen gondolkodás. Néha inkább „csak” párhuzamosan gondolkodás. A témahét folyamán akármennyire is próbáltam foggal-körömmel megmaradni a saját gondolatmenetemnél – amit normális (értsd eddig megszokott) esetben csak egy-egy szakirodalom akaszt meg, térít el, fordít vissza, árnyal –, képtelen voltam. Valaki mindig írt valami újat, valami érdekeset – és miért tagadjam, olykor számomra teljesen érdektelent. Mindazonáltal linkek sorára kattintottam rá, néztem, olvastam végig, esetleg zártam is be fél perc után. Azon kaptam magam, hogy míg én békésen olvasok az információs társadalom fogalmáról, modelljeiről mint „tudástársadalom”, illetve mint „tanuló társadalom”, addig mások már adatokkal dobálóznak a technológia fejlődését illetően, a tehetségről diskurálnak, vagy éppen a szakképzési hozzájárulás elvétele van terítéken. Csupa hasznos téma, új nézőpont, amik valóban érdekelnek is. Mi lett az eredménye? Én tüzetesen bevallom, elvesztem.

Aztán olvasok egy olyan kommentet, hogy „a napokban pillantottam bele X. Y. tanulmányába”. Belepillantottam. No ez az, amit meg kell tanulnom. Én ugyanis nem szoktam csak úgy belepillantani egy tanulmányba. (És hozzá kell tennem, hogy ez szerintem nem a szelektálni nem tudás ismérve.) Természetesen van olyan, hogy az adott találatot nem tartom idevonatkozónak vagy megfelelőnek, de ha jónak ítélem, akkor nincs mese, végig akarom olvasni – részletesen, töviről hegyire. Tartok tőle, hogy ez is csak megszokás kérdése. Tartok tőle.

De amiért a csoport tevékenykedését végül is szóba hoztam: az egyre záporozó hozzászólások lekövetéséről nekem az órai jegyzetelés jutott eszembe. A megosztás vs. megélés kapcsán másoknál is felmerült, hogy egy előadás jegyzetelése zavar(hat)ja az odafigyelést. Amíg az elhangzottakat vagy az abból megértetteket próbálom rendszerezni papíromra, addig lemaradok a tanárral való együttgondolkodásról. De nem is kell ehhez jegyzetelni. Elég, ha egy érdekesebb témát fontolóra veszek, mire újra visszatérek gondolataimból, az előadó már a 3. témánál jár. De tény, hogy ezt a helyzetet is megtanultuk valahogy kezelni. Mondhatnám, hogy ezt is megszoktuk. Csakhogy mi lett az eredménye a legtöbb résztvevő esetében, milyen megküzdési stratégiát választ az átlag hallgató: nem gondolkodik az előadás alatt. Remélem a KONNEKT csoport munkájába való beleszokásom következménye nem az lesz, hogy megfelelő idő- és gondolatmenedzsment hiányában végül képtelen leszek megtalálni az összefüggéseket. Lelkem rajta.

A fentebb vázolt órai lemaradást megéltem az első előadás során is. Oly annyira, hogy elsőre nem is mertem (magam miatt) reagálni erre, mert bár két félévnyi kultúraelméleten túl vagyok, mégis erőt kell vennem magamon, mikor a következőket olvasom egy dián: „kulturális késés” a társadalom kultúrája elmarad a kifejlesztett technikai eszközök teljesítményétől. Na már most, ha a kultúrát szűken értelmezem, akkor az része a társadalomnak. És a technika minek a része? Nem a kultúráé? Ha nem, akkor a társadalomé? Ez esetben a társadalom le van maradva önmagához képest… Ha a kultúrafogalom tág értelmezését veszem, akkor az az emberi együttélés működési módja. Tehát minden, ami segíti az emberi életben maradást, fejlődést. Ebben az esetben a technika része a kultúrának, akkor viszont a kultúra maradt el a kultúrától? Köszönhetően az IKT adta lehetőségeknek, sikerült megvilágosodnom, mert a diasor visszanézése során eljutottam Farkas János könyvéig, amiben egyértelmű definiálja a „kulturális késés” ogburni fogalmát: „A társadalom gyengélkedésének azon korszaka, amelyben a kultúra nem-anyagi elemei alkalmazkodnak az új anyagi feltételekhez.”[5] Így már el tudom fogadni.

Időben visszaugorva következett a dia kiegészítése a Google Wawe-effektus kapcsán: a technika előrehaladott állapotban van az ember kognitív képességeihez képest. Bevallom annyira megrökönyödtem, hogy majd leestem a székről, múltszázadbeli rotringommal nyomát is hagytam felháborodásomnak A5-ös méretű vonalas füzetemben. „Micsoda? Neeem! Akkor a felület nem jó. Az emberi kogníció alkalmazkodjon a technikához?” De még ebben az érzelmekkel igencsak telített állapotomban is kénytelen voltam lejegyezni, hogy „lehet, hogy ez az elme fejlődésének útja”…