Életem során elég ritkán történt meg velem, hogy egy aktuális jelenséget boncolgató előadás ennyire kevés gondolatot ébresztett volna bennem. (A releváns gondolatok számáról nem is beszélve.) Talán az lehet az oka, hogy nem jutottam túl sok új információhoz, vagy legalábbis nem újszerű megközelítésben. Alapvetően nem vagyok az a személy, akit erőteljesen ki kell mozdítani gondolkodási komfortzónájából ahhoz, hogy érdeklődő legyen. Talán az elmúlt hét erős behatásai tették, hogy az aktuális szeánsz nem ütötte meg az ingerküszöbömet. Talán annyira ingerfalóvá lettem, hogy egy korrektül összeállított, a témát alaposan körüljáró, számos forrást felhasználó előadás már kevés ahhoz, hogy felkorbácsolja az aktivitásom? Már csak az lenne érdekes, ami ÚJ, MEGLEPŐ, VITATHATÓ? Remélem nem, mert akkor az előttem álló 1,5 évnyi egyetem még fájdalmasabb lesz, mint az eddigi X/Y/Z…

Korosztályomat/generációmat sok címkével illették, amelyek folytán már-már elhittem, hogy a tévé előtt nőttem fel, észleltem magamon a kapunyitási pánik jeleit, papírhalmozóként veszélyes munkakerülőnek számítok, egyetem mellett dolgozóként nem eléggé elkötelezettnek ítéltettem, 12 féléve államilag finanszírozott hallgatóként tanulva pedig egyenesen ingyenélő vagyok, aminek jól megérdemelt jutalmaként már beígérték a diplomás munkanélküliséget. Most pedig Y-generációs is lettem. Sebaj, minden csoda három napig tart…

Bejegyzésem címe első pillantásra nem tartozik szervesen a heti témához – digitális nemzedék elméletek –, mégsem hagyhatom ki reflexiómból most, hogy úgymond kutatási tárgy vagyok. Hallgatótársaim többsége az előadás hatására hevesen vetette bele magát önnön személyének besorolásába. Nekem egy kb. másfél évvel ezelőtti élmény jutott az eszembe: valamelyik fiatal kortárs írónkkal (döbbenettel tölt el, hogy nem emlékszem pontosan, kivel) készített interjút néztem a tévében, amiben szóba jött az a bizonyos közös generációs élmény, ami bennem is mély nyomott hagyott, de eleddig senkitől nem hallottam, hogy hasonlóan érezne. Pedig vagyunk így, nem is kevesen. Külön csoportunk van a Facebookon – mondjuk, kiknek nincs. Bár egy párhuzamosan megélt élmény igencsak kevés ahhoz, hogy meghatározzon egy generációt, mégis ekkor valami elképesztő közösségérzet támadt bennem azon társaim irányába, akik szintén duzzogva, értetlenül vették tudomásul 1993. december 12-én, hogy A dühös bálna című Kacsamesék epizód félbeszakadt, így aznap nem juthattunk hozzá a megszokott Disney-adagunkhoz. Az eset banálisnak tűnhet, de elgondolkodtatott, vajon mit reagálnának, hogyan emlékeznének 19 év múltán a mai magyar gyerekek/fiatalok, ha például most 1 órára elmenne az internet? A párhuzam sántít, mert annak idején nem a teljes tévéadás szünetelt, de azért mégis…

A születési dátumot tekintve még lehetne is alapja a Kacsamesék-generáció elnevezésnek, mert adott az az intervallum (1980-1989), amin belül születettek jó eséllyel nézték a mesét, de talán ez az emlék mégsem bír önmagában érték- és gondolkodásmód-teremtő erővel… Márpedig ez utóbbiak kellenek ahhoz, hogy generációról beszéljünk – ne csupán statisztikai kategóriaként korcsoportról. A mannheimi nemzedékfelfogást alapul véve (Óvakodj, nem elsődleges forrásból :(!) érdekes elgondolkodni azon, hogy az Y, Z, Alfa nevekkel illetett nemzedékekre mennyiben igaz az, hogy valóságos kötődést alakít ki közöttük a közös társadalmi tapasztalatok értelmezési módja, az egy időben eszmélés történelmi eseményeire való emlékezés. Az előadáson az Alfa-generáció a mai kétévesekként definiáltatott, az Z-generációba pedig azok tartoznak, akik nem éltek olyan világban, ahol nem volt internet. Az internet puszta léte valóban ennyire meghatározná a későbbi (kollektív)tudatot?

A digitális bennszülöttek jellemzőinek tárgyalásakor, valamint az interneten folytatott tevékenységek alapján meghatározott felhasználói típusok bemutatásakor is szóba jött az önálló tanulás fogalma. Elhangzott, hogy a tanulás talán mindig jelen van. Én ezzel erősen vitatkoznék. Úgy vélem, hogy még az informális tanulás legelhivatottabb képviselői is egyetértenek abban, hogy a tanuláshoz tudatosság kell. Értem én, hogy tombol a lifelong és lifewide learning, de a tanulásnak a fent említett kiterjesztett értelmezését azért túlzásnak tartom. A tartalmakra való rátalálás vagy a megélés nem egyenlő a tanulással - feldolgozás, tudatosítás nélkül csak kellemesen töltöttük el az időt az interneten.

A digitális bennszülöttek „anyanyelvi szinten” beszélik a számítógép és az internet digitális nyelvét.[1] Olvasás a digitális korban. Digitális írástudás. Digitális analfabéta. Csupa olyan kifejezés, ami az infokommunikációs technológiák meghatározta társadalomban való tájékozódás képességét, ezen képesség minőségét a nyelvvel kapcsolja össze. Találó ez a párhuzam: - anyanyelvünket tudattalanul sajátítjuk el, - a rá vonatkozó/azt leíró szabályokat csak később, az iskolában ismerjük meg, - a szép kiejtés, a jó helyesírás, a frappáns fogalmazás egyeseknek adottság, mások nehezebben, több munkával fejlesztik ezeket, - az idő előrehaladtával egyre több szót ismerünk meg és kezdünk el használni, - átvesszük barátaink, környezetünk szavajárását, - felnőtt fejjel rájövünk, hogy a helyes nyelvhasználat segít az érvényesülésben. Valahogy így van ez a számítógéppel, az internettel, a webkettes alkalmazásokkal is – már ami azt a bizonyos digitális generációt illeti. (Némelyek előbb kezdenek el manipulálni egy iPhone-t, minthogy pohárból tudnának inni.) A digitális nemzedék már okostelefonnal megy az iskolába, ahol aztán megtanulja, mi az a kettes számrendszer. Rájön, hogy a számítógépet nem csak játékra, zeneletöltésre és filmnézésre lehet használni, hanem egész jó oktatóprogramokat is találni, az interneten tartalmakat lehet létrehozni és szerkeszteni. Aztán az iWiW-, hi5-, myVIP- és Facebook-profilok létrehozása, bulizós képekkel való megtöltése után rájön, hogy e-imázsa érdekében jobban teszi, ha átgondolja, hogyan is alkotja meg önmagát a virtuális világban. Ettől még nem lesz minden digitális bennszülöttből „kocka” informatikus, rendszergazda, weblapfejlesztő, programozó, mint ahogy az „analóg” nemzedékből sem lett mindenki „széplelkű” nyelvész, könyvkötő, költő vagy éppen vadakat terelő juhász…

anita voltam