Mácsai Anita - Hamis Éden

Szakirodalom ismertetése a következő könyvfejezet alapján: Csepeli György – Prazsák Gergő (2010): Örök visszatérés? Társadalom az információs korban. Budapest: Jószöveg műhely Kiadó. 181 – 213. o.

„A cselekvő emberek jellemzően használják, míg a „szolgálóemberek” örökösei jellemzően nem használják az internetet.” (213. o.)

A fent idézett mondat lakonikusan ugyan, de tökéletesen összefoglalja Csepeli György és Prazsák Gergő az internetezés és értékrend összefüggéseire vonatkozó következtetéseit Európa 20 országát illetően. A 2008-ban felvett European Social Survey adatait olyan hívónevek és elméletek alapján elemzik, mint Szűcs Jenő és Bibó István gondolatai Európa fejlődési régióiról, az etatizmus, Richard Florida kutatásai a tolerancia és a gazdasági sikeresség kapcsolatáról, Schwartz érték-tesztje vagy éppen Nietzsche terminusai.

A fejezet részletesen bemutatja azon komponensek értékeit az egyes országokban, illetve a komponensek összefüggését az internet napi rendszerességű használatával, melyeket együtt elemezve kirajzolódik a 21. századi Európa lakosságának három, egymástól jellegzetesen eltérő érték-orientációkkal rendelkező csoportja (cselekvők, lázadók, szenvedők). Megvizsgálva, hogy az adott csoportok milyen arányban képviseltetik magukat az egyes országok társadalmában, kísértetiesen hasonló térképet kapunk, mint amelyet Szűcs Jenő festett az 1980-as években, mikor is kora Európájának hiányosságait az 1000-es évek történelmi gyökerein keresztül kutatta.

Az említett könyvfejezet célja megkeresni, illetve jellemezni az egységesnek elképzelt európai információs teret, s benne Magyarországot. Mindezt a következő tényezők összehasonlításával teszik a szerzők: etatizmus, munkahelyi autonómia, bizalom, tolerancia, valamint az egyén és társadalom viszonya az értékek leképeződésében.

Sok meglepetés nem éri az olvasót az eredményeket szemlélve, ám az egyes összetevők értékeivel, s az azokban megbúvó háttérrel való szembesülés mindenképp időszerű és tanulságos 2012 magyar olvasói számára, akik fejében – ha mást nem, hát az olyan történelemkönyvből rémlő címek miatt, mint „Kelet és Nyugat határán” – ott motoszkál helyük és szerepük meghatározása Európában. 

A következőkben részletesebben áttekintek néhány olyan problémakört, melyek számomra a legtanulságosabbak voltak.

Etatizmus

Az etatizmus azt mutatja, hogy egy adott társadalom tagjai mennyire számítanak, illetve mennyire igénylik az állam gondoskodását. Az etatista értékrenddel rendelkezők gondolkodását olyan állításokkal való egyetértéssel jellemezhetjük, mint például: - az állam felelős az emberekről való gondoskodásban, - a munkanélkülinek joga van a neki nem tetsző munka visszautasítására, - a verseny káros, - az államnak hatékonyabban kellene ellenőriznie a vállalatokat, - a jövedelmeket egyenlőbbé kellene tenni, - az üzleti szférában és az iparban növelni kellene az állami tulajdont. (167. o.)

A különböző kérdésekre (4 db) adott válaszokat elemezve azt a képet kapjuk, hogy a Kelet országai, a kapitalizmusban kezdő, volt szocialista országokban (mint Magyarország, Bulgária, Oroszország) annak ellenére sem tűnt el az etatizmus iránti igény, hogy a gondolkodás, a szólás és a magántulajdon szabadsága adott. Köztük kevesebb a napi rendszerességgel internetet használók aránya, mint például a hálózati polgárok lakta Dániában, Hollandiában, Németországban. Az internet használatának mennyiségi értékein túl érdekes lehet elgondolkodni azon, milyen tevékenységet folytatnak, mennyiben web 1.0-ás vagy 2.0-ás eszközhasználattal jellemezhetők az adott országok internethasználói.

Munkahelyi autonómia

Hasonló képet kapunk, ha azt vizsgáljuk meg, hogy mennyi lehetőséget kapnak a munkavállalók saját napi munkájuk önálló megszervezésére, illetve a vállalatot érintő döntésekbe való beleszólásra. A legnagyobb autonómiával a skandináv országok munkavállalói rendelkeznek, míg a legkisebbel Magyarország, Szlovákia, Bulgária, Oroszország lakói.  Finnország, Norvégia és Svédország kivételével az internethasználat minden vizsgált ország esetében együtt jár a munkahelyi autonómia magasabb szintjével. (A kivételek esetében az autonómia szintje egyformán magas az internetet napi rendszerességgel és ritkábban használok között, s ez az arány – Dániát leszámítva – magasabb, mint a többi vizsgált ország esetében.)

Tolerancia

„Tolerancia nélkül a modern társadalmak konfliktuspotenciálja az elviselhetetlenségig fokozódna.” (195. o.) Az idézet mondattal indul a könyv toleranciáról szóló alfejezete, majd Richard Florida kutatásaira hivatkozik, melyek alapján összefüggés van egy adott ország, régió vagy város toleranciaszintje és gazdasági teljesítőképessége között (nem zárójelesen tárgyalandó, hogy a tolerancia akkor jelentős hajtóerő, ha a tehetségek versenye és fejlett infokommunikációs technológia társul hozzá)… A tolerancia mértékét a szexuális mássággal, illetve az idegenekkel (bevándorlókkal) kapcsolatos attitűdök alapján mérte a kérdőív. Minden összetevőt figyelembe véve hazánkban legalacsonyabb a tolerancia-index, azaz a többi kelet- és dél-európai országgal a skála egyik végé elhelyezkedve elutasító attitűddel rendelkezünk. A tolerancia-értékeket összevetve az internet használatának rendszerességével azt az eredményt kapjuk, hogy a napi rendszerességgel internetet használók átlagos tolerancia-indexe minden vizsgált országban szignifikánsan magasabb, tehát a legjobb értékekkel a svédek, svájciak, norvégok és hollandok rendelkeznek.

Értékrendek

Az értékrend-orientációk meghatározásánál a szerzők a fent bemutatottakon túl olyan tényezőket is figyelembe vettek, mint az altruizmus, az individualizmus, illetve a konformitás. Az így kialakult három csoport (cselekvők, lázadók, szenvedők) arányait áttekintve az egyes országok lakosságán belül kiemelendő, hogy a cselekvők legnagyobb arányban az észak-európai országokban fordulnak elő, átlagosan a társadalom 60%-át teszik ki. (Ez az arány Magyarország esetében kb. 9%.) A cselekvők azok, akik mivel önmagukat tartják az értékek hordozóinak, nem szorulnak külső jóváhagyásra, nincs bennük konformizmus, ugyanakkor jellemzi őket a tolerancia és a teljesség érzéséből táplálkozó altruizmus. Hazánkban Kelet-Európa országaihoz hasonlóan kritikusan nagy arányt képviselnek a szenvedők (Magyarország: 70%), akik voltaképpen csak a létezés nyomorúságának elviselésére törekszenek, teszik mindezt konformistán, gyanakvóan és gyáván, híján a toleranciának és tehetetlenségből fakadó altruizmussal. Ha az utóbbi jellemzést komolyan végiggondoljuk, akkor értjük meg igazán a röviden bemutatott fejezetet tartalmazó könyv címét: Örök visszatérés (kérdőjel nélkül).

Összegzés- és továbbgondolásképp elmondhatjuk, hogy bár az internet nem ismeri a határokat, de az internet használatának lehetőségével rendelkező emberek igen. És ezek a határok nem olyan egyértelműnek és kézenfekvőnek tűnő hiányosságokból erednek elsősorban, mint a szélessávú internettel való lefedettség vagy a nyelvi nehézségek. A minőség forradalmának bekövetkezését a múltból (talán nem is csak a közelmúltból) örökölt különbségek akadályozzák. Az európai társadalmak egységesülésének záloga semmiképp nem az internet eredményezte történelmi és kulturális sajátosságok elfeledése, hanem az ezeket adaptívan figyelembe vevő jövőtervezés – az információs kor minden lehetőségét minőségileg kihasználva. 

Ha eddig azt hittük, hogy a digitális bennszülöttség/bevándorlás fogalmak tisztázása, használati köre kemény dió, hát most megkereshetjük a legalább eggyel nagyobb méretű kalapácsunkat. Az eddig megírt blogbejegyzések alapján a „Ki a digitális állampolgár?” és „Mitől lesz az?” kérdések kapcsán felmerülő aspektusok már önmagukban megérnének egy misét. Erről jut eszembe: nem tudok nem reflektálni arra, hogy az előadások alatt talán 10 perces rendszerességgel elhangzik „a technika nem ördögtől való” megállapítás. És ezzel azért egyet tudunk érteni. Történik mindez az ELTE PPK Nagy Sándor termében a Kazinczy utcai épület földszintjén. Mivel találkozni egyidejűleg ugyanezen épület alagsorában a büfé melletti faliújságon:

Büfészak?...

Vissza a témához: Mi alapján állapíthatjuk meg valakiről (magunkról), hogy digitális állampolgár-e? Elképesztő ötletek születtek: virtuális országhatár, aminek átlépéséhez állampolgárságra van szükség. Abban elég könnyen megegyezés született Zsuzsi felvetésére, hogy a digitális állampolgárságot nem vér szerint kapja meg valaki. Juhé, nem kell mennem állandó vérbitszint felülvizsgálatra… Előkerültek mindenféle kritériumok, amik mentén elindulhatunk az állampolgárság meghatározásához: be tudja kapcsolni a számítógépet (attól még nem állampolgár valaki, hogy átlépte az országhatárt), aktív és érdemi munkát végez (ööö, igencsak megcsappana a magyar állampolgárok száma, ha ezt a ismérvet bevonnánk az állampolgársági törvénybe…), nem „szemetel” (no komment)…

Talán az ügy tisztábban látásához digitális kompetencia és digitális állampolgárság viszonyának elemzése közelebb vihet. Ha az ISTE sztenderdeket nézzük, akkor a digitális kompetencia a felettes kategória, aminek alkotóeleme a digitális állampolgárság. Nem véletlenül van így, hiszen ez a rendszer adott „munkaterületekre” (tanuló, tanár, asszisztens) vetítve fogalmazza meg az elvárásokat. KONNEKT-közbeszédünk jelenleg inkább a digitális állampolgárság mint olyan körülhatárolásával küszködik, és még fog is… Ha továbbra is ragaszkodni akarunk a digitális állampolgárság analógiához, akkor én megint nem tudok másra kilyukadni, mint a tudatos jelző odabiggyesztéséhez. Ha valaki tudatos digitális állampolgár – na az már valami… Persze ez sem jelent megoldást, csak az állampolgársággal (tudatos állampolgársággal) párhuzamba állítva talán inkább a fogalom központi jelentése felé tereli a figyelmet: ami ugye nem az útlevél, nem is a vércsoport, leszármazás, esetleg házasságkötéssel megszerezhető lehetőség…

„A digitális társadalomba „befogadjuk-e” azokat, akik nem kompetensek?” Csak kibújt a szög a zsákból. Ahogy a nagybetűs írástudók létrehoz(t)zák maguk (foucault-i értelemben vett) doktrínáját, ugyanezt a valamiképp kirekesztő elitizmust éreztem a digitális írástudók csoportját illetően is. Tehát ugyanazon diskurzus együttes vallása alapján határozzák meg együvé tartozásuk, így kötve egybe és meg is különböztetve az egyéneket a többiektől. Így megkülönböztetve magunkat mi, digitális állampolgárok/ digitális írástudók a többiektől, akik nem azok. A megkülönböztetés alapja nem az eszközök, illetve programok, szoftverek elérhetősége, mert ugye az adva van mindenkinek. A megkülönböztetés sokkal inkább zajlik az eljárások alapján. Így (látszólag) jóval demokratikusabbak a lehetőségek, mert ugye az internet és a számítástechnika adott, lehet használni, tessék csak feltölteni azt a bizonyos digitális tolltartót…

A félreértések elkerülése végett: nem vádolom kirekesztéssel az éppen digitális szemléletformálásunkon munkálkodó oktatókat, facilitátorokat… Inkább csak ki kellett írnom magamból ezt a „rossz gondolatot”, hátha azáltal megszűnik létezni. Persze lehet, hogy pont egy blogon való megosztása által kezd el létezni a digitális valóságban. Ez esetben talán szemetelnék?... Remélem azért ettől eltekintve egyszer még én is megkaphatom azt a bizonyos digitális állampolgárságot. Illetve nem! Megkapni soha nem fogom. Maximum megszerezhetem…

És akkor rátérve a számomra sokkal érdekesebb témára: digitális kompetencia – kiemelve az érték és attitűd jelentőségét. „Nem elég, hogy képes vagyok valamire, de ahhoz pozitívan is állok és értéknek tekintem.” Gondolkodjunk el akkor ez alapján néhány eddig is szóba került dolgon: az olvasás kompetenciája, a helyesírás kompetenciája, tanulási kompetencia, munka-kompetencia…

És akkor jöjjön még az egyik kedvencem: a kérdezés kompetenciája: felmerült az előadáson az információszerzéssel és tájékozódással kapcsolatosan a jelenlegi hallgatók azon tulajdonsága, hogy inkább kérdeznek, mint tájékozódnak és utánajárnak. Mert kérdezni könnyebb, utána pedig ha a válasz mentén nem jártak sikerrel, máris lehet kit okolni (nem meglepő, nem saját magukat). Most felejtsük el egy darabig a lustaságot. Miért van ez? Mert jellemzően rosszul lettünk szocializálva a kérdezésre. Miért? Mert tanárok, pedagógusok tömkelege járkál köztünk „frontális őskövületnek” bélyegezve, melytől megszabadulni legkönnyebben úgy tudnak (gondolják), ha teret adnak a kérdéseknek. „Kérdezzenek!” („Mindegy, hogy mit, csak kérdezzenek már… na, valaki, ne csinálják ezt velem… - gondolják közben magukban.) 

Az ISTE alapján végignéztük a fentebb már jelzett 3 tanítási-tanulási folyamatbeli szerep digitális kompetenciáit. A tanulóknál merült fel a kritikai gondolkodás és problémamegoldás támogatása digitális eszközökkel. Számomra nem (volt) teljesen tiszta a viszony a problémamegoldás és a digitális eszközök között: adott problémát oldjanak meg digitális eszközök felhasználásával, képesek legyenek azokat relevánsan alkalmazni? Vagy a digitális eszközökkel fellépő problémákra legyenek képesek reagálni, esetleg egy e-learning felületen megjelenő feladatot tudjanak megoldani kritikusan? Azt nem mondom, hogy a dolog megvalósulását illetően teljesen megvilágosodtam volna, de a 14-18 éves korosztályra vonatkoztatott sztenderdek idevágó elemeit megnézve azért kezd realizálódni a tevékenység:

- Design, develop, and test a digital learning game to demonstrate knowledge and skills related to curriculum content.

- Employ curriculum-specific simulations to practice critical-thinking processes.

- Identify a complex global issue, develop a systematic plan of investigation, and present innovative sustainable solutions. 

- Analyze the capabilities and limitations of current and emerging technology resources and assess their potential to address personal, social, lifelong learning, and career needs.

- Configure and troubleshoot hardware, software, and network systems to optimize their use for learning and productivity. 

(ISTE, NETS for Students 2007 Profiles)

Nem kis elvárások ezek…

A tanárok kompetenciái közül az egyik legnehezebbnek a „formálódó digitális kultúra megértése és ennek megfelelő magatartás” tűnik. Vagyis hogy fogja fel a tanár, hogy egy formálódó kultúráról van szó. Persze lehet, hogy ezen kompetenciaelem kialakítása csak nekem okoz(na) nehézséget: kicsit úgy vagyok vele, hogy tudom is, meg nem is; pozitívan viszonyulok hozzá, meg nem is; értéknek tartom, meg nem is…

anita voltam

„Esik az eső!” – mondja a kisfiú.

„Na és?” – mondja a mama.

Megfosztva a gyermeket

a felismerés-kimondás örömétől.

És így tulajdonképpen

minden rossz szándék nélkül

elkezdi leszoktatni a csemetét

a csodálkozásról. És már be is iratta

– akaratlanul – a tanfolyamra,

amit úgy hirdetnek:

„Hogyan legyünk könnyen, gyorsan hülyék?”

Petri György: A filozófiáról. In: Uő. (1999): Amíg lehet. Budapest, Magvető. 34. o.

A digitális nemzedék elméletek témahéten többen foglalkoztak azzal, hogy a tárgyalt kategóriák nem igazán jók, nehéz az általánosítás, csupán a születési dátum kevés egy generáció meghatározásához, nem is lehet egy kalap alá venni (értsd a digitális bennszülött) az amerikai és a magyar fiatalokat. Nagy, összefoglaló felismerések születtek ezzel kapcsolatban. Pedig ha megnézzük a leírtakat, annyira triviálisak, hogy az már… Ez bántott. Bántott, mert magam is beleestem ebbe a „hibába”. Hát tényleg még mindig ott tartok, hogy adott kutatások alapján megfogalmazott neveken lovagoljak? És akkor rájöttem/rácsodálkoztam (!), hogy ez tulajdonképpen nem is olyan nagy baj. A kategorizálásra mint olyanra, a kategóriák kultúrafüggőségére, a nemzedék-diskurzusokra vonatkozó tapasztalataim alapján abszolút nyilvánvalónak éreztem, hogy a fent leírt „felfedezésekben” nincs semmi különös, azok mindegyike magától értetődik. És ez nagy hiba volt. Igenis van benne különös, mert saját magunk tapasztaltuk meg a kategóriák viszonylagosságát, mikor bejegyzésünkben használni kellett őket – lehetőleg konzekvensen. És igen, egy elmélet, egy felosztás egy az egyben vett elfogadása ugyanolyan egyszerű, mint annak csípőből való elutasítása (Íme: a kritikátlan kritikai gondolkodás kritikája).

Csak hogy tovább bonyolítsam a képet, jöjjön egy újabb (?) generáció: a virtuális valóság és az új média generációja (magyar és amerikai, még csak nem is kvázi reprezentatív minta alapján). Mielőtt elolvasnátok, tegyétek fel magatoknak a következő kérdéseket: Mit jelent a "virtuális" kifejezés? Mi a valóság? Mi történik e szavak jelentésével, ha együtt jelennek meg, mint "virtuális valóság". Kiegészítik egymást? Vagy jelentésük ellentmondásba kerül? Esetleg kölcsönhatásba kerülnek a jelentések? Vagy új jelentést hoznak létre? A "jó megoldás" nem derül ki a cikkből, de adott egy újabb szempont önmagunk besorolásához, vagy talán inkább átgondolásához...

Mindazonáltal nem tartom elvetendőnek a digitális bennszülött kifejezést. Csak míg Amerikában ez a szociológusok terminusa, addig Magyarországon a futurológusok játszhatnak vele – no meg az andragógusok…

De ha már Teréz oly’ találóan belinkelte Mr. Prensky honlapját: bár magán a digitális bennszülöttség minden tünetét hordozó generációnk még nincsen, a blogok generálta együttgondolkodásunk nyugodtan megkaphatná az említett szerző legfrissebb könyvének címet: From Digital Natives to Digital Wisdom.

Maradva a digitális nemzedéknél, a Rushkoff által meghatározott jellemzőket kellően érdekesnek, néhol akár provokatívnak is tartom ahhoz, hogy más dimenzióban is végiggondoljuk a „Minek nevezzelek?”-generációt. A dolog érdekessége, hogy a szerző felfogásának kiindulópontja összeegyeztethető a mi futurológiánkkal. Nézzük hát, mint mond „az emberként való létezés jövőállapotáról”:

- a lineáris gondolkodás alkonya – a káosz felemelkedése,

- a dualizmus alkonya – a holizmus felemelkedése,

- a mechanikus mivolt alkonya – az animizmus felemelkedése,

- a gravitáció alkonya – a konszenzuális hallucináció felemelkedése,

- a metafora alkonya – a rekapituláció felemelkedése,

- Isten alkonya – a természet felemelkedése.

(Forrás: Székely Levente (2010): Útikalauz a digitális bennszülöttek világába. Új Ifjúsági Szemle, 8. 3. sz.)

Gondban vagyok azzal, mennyit is érdemes most foglalkozni például a képszerű látásmóddal, a kultúra aspektusával. Lehet elöljáróban elég annyi, hogy az olvasás, helyesírás témákban már elmélyültünk/elkezdtünk a felszín alá nézni. (Gondolta volna McLuhan 1962-ben, hogy 50 év múlva ez még releváns kérdés lesz?) Megvannak az ezekkel kapcsolatban elképzeléseim, de tartok tőle, hogy egy későbbi témahétre utalva, azok csak „tévképzetek”. Várok hát még velük.

Néhány gondolatot mégis: A fejlődéslélektan az animizmust a gyermeki világkép sajátosságai között tárgyalja. Sokaknak könnyebb/természetesebb az absztrakt fogalmakkal szemben képszerű látásmódban gondolkodni – ez összefügg a metafora alkonyával. A helyébe lépő rekapitulációval kapcsolatban szkeptikus vagyok, nekem unalmasnak tűnik.

Mégsem tudok csupán néhány szóval elmenni az olvasás, írás, helyesírás, nyelvhasználat témakör mellett. (Kéretik nem preskriptívnek minősíteni!) Az emotikonok használata, valamint új szavak bekerülése a köznyelvbe most nem problémám. A szlenggel kapcsolatban is megengedőbb lettem. De! A foci és a politika mellett a héten a pedagógia is felkerült arra a listára, amihez mindenki ért. Én ehhez most csatolnám a nyelvhasználatot. Nem nevezném magam a téma szakértőjének, inkább úgy fogalmaznék, hogy hobbim a nyelv féltése. Éppen ezért nagyon izgalmas és tanulságos volt számomra KONNEKT-társaim véleménye a témában, szemezgetnék is egy kicsit belőlük:

Impozáns ebben a témában nyelvészt idézni, de egy nyelvszociológiával, illetve evolúciós nyelvészettel foglalkozó szakértő esetében nem meglepő, ha a jövőre nem tételezi fel az anyanyelvi veszedelmet. Kicsit közelebbről megnézve ezt a Sándor Klára idézetet. „Nem gondolhatjuk például komolyan, hogy önmagában egy-egy technikai eszköz jelentős változásokat képes okozni, hiszen ehhez számos más tényezőnek a változást elősegítő együttállása szükséges.” Önmagában egy technikai eszköz talán nem, (talán igen…), de az információs társadalom + IKT + digitális kultúra nem jelenti e éppen azt a bizonyos együttállást?

Egy másik érdekes blog is nyugalommal fogadja el a nyelvhasználat változását: „a szókincs pár ezer év alatt teljesen lecserélődik”. Szerencsére ez nem így van, már ami a „teljesent” illeti. Mindenesetre ahogy eddig sem, úgy valószínűleg ezután sem fogjuk követelni alapszókincsünk leváltását például az agy, él (ige), ős, könny, kéz, méh, méz, én, fej, eszik, tesz, éj szavaink esetében. Guglizni, lájkolni, twitterezni - ezeket még aláhúzza az F7... Komment a blogodban/blogodon - ezeket pedig az én mentális szövegszerkesztőm húzza alá...

Ubiquitous computing és a finnek és a kóreaiak – érdekességképp: diskuráltunk arról, hogyan lehetne a tantermeket „digitális-barátabbá” tenni, milyen szemléletváltásra van szüksége pedagógusaink nagy részének. A finn alapfokú oktatás részeként a jövő iskolájáról szóló egy riportműsorban került szóba, hogy a merészebb kóreai víziókban robotok helyettesít(het)ik a tanárokat. A mindenütt jelenlevő, a környezettel integrált számítástechnika azt az alternatívát is felkínálja, hogy egyáltalán ne legyenek iskolaépületek, hanem az iskola mint olyan költözzön be a diákok otthonába. Például úgy, hogy a „tanulás istene” alkalmazás javaslatokat tesz a tanulóknak, hogy adott kurzus vagy téma kapcsán mit nézzenek meg a youtube-on. Még véletlenül sem követendő példaként írtam ezt meg. Annál is inkább nem, mert a felnőttképzésben túlságosan is rá vagyunk állva arra, hogy a fejlettebbnél fejlettebb országok repertoárjának „jó gyakorlatait” lessünk el, jó esetben adaptáljunk. Figyeljünk inkább már egy kicsit magunkra! Ehhez az odafigyeléshez nyújt alapot a Netgeneráció 2010 kutatás, aminek alapján Teréz már-már klasszikussá vált (ilyen rövid idő alatt ez is csak a "homo interneticus" világában fordulhatott elő) megállapítását tette: „akkor tulajdonképpen nálunk (Magyarországon) kis túlzással nem az a kérdés, hogy hogyan reagáljunk a digitális bennszülöttekre, hanem hogy tegyük őket a szó valódi értelmében azzá”. Ez már valóban andragógia/pedagógia, nem pedig futurológia. Bár az utóbbi sokaknak kétség kívül csábítóbb lehet…

 anita voltam

Életem során elég ritkán történt meg velem, hogy egy aktuális jelenséget boncolgató előadás ennyire kevés gondolatot ébresztett volna bennem. (A releváns gondolatok számáról nem is beszélve.) Talán az lehet az oka, hogy nem jutottam túl sok új információhoz, vagy legalábbis nem újszerű megközelítésben. Alapvetően nem vagyok az a személy, akit erőteljesen ki kell mozdítani gondolkodási komfortzónájából ahhoz, hogy érdeklődő legyen. Talán az elmúlt hét erős behatásai tették, hogy az aktuális szeánsz nem ütötte meg az ingerküszöbömet. Talán annyira ingerfalóvá lettem, hogy egy korrektül összeállított, a témát alaposan körüljáró, számos forrást felhasználó előadás már kevés ahhoz, hogy felkorbácsolja az aktivitásom? Már csak az lenne érdekes, ami ÚJ, MEGLEPŐ, VITATHATÓ? Remélem nem, mert akkor az előttem álló 1,5 évnyi egyetem még fájdalmasabb lesz, mint az eddigi X/Y/Z…

Korosztályomat/generációmat sok címkével illették, amelyek folytán már-már elhittem, hogy a tévé előtt nőttem fel, észleltem magamon a kapunyitási pánik jeleit, papírhalmozóként veszélyes munkakerülőnek számítok, egyetem mellett dolgozóként nem eléggé elkötelezettnek ítéltettem, 12 féléve államilag finanszírozott hallgatóként tanulva pedig egyenesen ingyenélő vagyok, aminek jól megérdemelt jutalmaként már beígérték a diplomás munkanélküliséget. Most pedig Y-generációs is lettem. Sebaj, minden csoda három napig tart…

Bejegyzésem címe első pillantásra nem tartozik szervesen a heti témához – digitális nemzedék elméletek –, mégsem hagyhatom ki reflexiómból most, hogy úgymond kutatási tárgy vagyok. Hallgatótársaim többsége az előadás hatására hevesen vetette bele magát önnön személyének besorolásába. Nekem egy kb. másfél évvel ezelőtti élmény jutott az eszembe: valamelyik fiatal kortárs írónkkal (döbbenettel tölt el, hogy nem emlékszem pontosan, kivel) készített interjút néztem a tévében, amiben szóba jött az a bizonyos közös generációs élmény, ami bennem is mély nyomott hagyott, de eleddig senkitől nem hallottam, hogy hasonlóan érezne. Pedig vagyunk így, nem is kevesen. Külön csoportunk van a Facebookon – mondjuk, kiknek nincs. Bár egy párhuzamosan megélt élmény igencsak kevés ahhoz, hogy meghatározzon egy generációt, mégis ekkor valami elképesztő közösségérzet támadt bennem azon társaim irányába, akik szintén duzzogva, értetlenül vették tudomásul 1993. december 12-én, hogy A dühös bálna című Kacsamesék epizód félbeszakadt, így aznap nem juthattunk hozzá a megszokott Disney-adagunkhoz. Az eset banálisnak tűnhet, de elgondolkodtatott, vajon mit reagálnának, hogyan emlékeznének 19 év múltán a mai magyar gyerekek/fiatalok, ha például most 1 órára elmenne az internet? A párhuzam sántít, mert annak idején nem a teljes tévéadás szünetelt, de azért mégis…

A születési dátumot tekintve még lehetne is alapja a Kacsamesék-generáció elnevezésnek, mert adott az az intervallum (1980-1989), amin belül születettek jó eséllyel nézték a mesét, de talán ez az emlék mégsem bír önmagában érték- és gondolkodásmód-teremtő erővel… Márpedig ez utóbbiak kellenek ahhoz, hogy generációról beszéljünk – ne csupán statisztikai kategóriaként korcsoportról. A mannheimi nemzedékfelfogást alapul véve (Óvakodj, nem elsődleges forrásból :(!) érdekes elgondolkodni azon, hogy az Y, Z, Alfa nevekkel illetett nemzedékekre mennyiben igaz az, hogy valóságos kötődést alakít ki közöttük a közös társadalmi tapasztalatok értelmezési módja, az egy időben eszmélés történelmi eseményeire való emlékezés. Az előadáson az Alfa-generáció a mai kétévesekként definiáltatott, az Z-generációba pedig azok tartoznak, akik nem éltek olyan világban, ahol nem volt internet. Az internet puszta léte valóban ennyire meghatározná a későbbi (kollektív)tudatot?

A digitális bennszülöttek jellemzőinek tárgyalásakor, valamint az interneten folytatott tevékenységek alapján meghatározott felhasználói típusok bemutatásakor is szóba jött az önálló tanulás fogalma. Elhangzott, hogy a tanulás talán mindig jelen van. Én ezzel erősen vitatkoznék. Úgy vélem, hogy még az informális tanulás legelhivatottabb képviselői is egyetértenek abban, hogy a tanuláshoz tudatosság kell. Értem én, hogy tombol a lifelong és lifewide learning, de a tanulásnak a fent említett kiterjesztett értelmezését azért túlzásnak tartom. A tartalmakra való rátalálás vagy a megélés nem egyenlő a tanulással - feldolgozás, tudatosítás nélkül csak kellemesen töltöttük el az időt az interneten.

A digitális bennszülöttek „anyanyelvi szinten” beszélik a számítógép és az internet digitális nyelvét.[1] Olvasás a digitális korban. Digitális írástudás. Digitális analfabéta. Csupa olyan kifejezés, ami az infokommunikációs technológiák meghatározta társadalomban való tájékozódás képességét, ezen képesség minőségét a nyelvvel kapcsolja össze. Találó ez a párhuzam: - anyanyelvünket tudattalanul sajátítjuk el, - a rá vonatkozó/azt leíró szabályokat csak később, az iskolában ismerjük meg, - a szép kiejtés, a jó helyesírás, a frappáns fogalmazás egyeseknek adottság, mások nehezebben, több munkával fejlesztik ezeket, - az idő előrehaladtával egyre több szót ismerünk meg és kezdünk el használni, - átvesszük barátaink, környezetünk szavajárását, - felnőtt fejjel rájövünk, hogy a helyes nyelvhasználat segít az érvényesülésben. Valahogy így van ez a számítógéppel, az internettel, a webkettes alkalmazásokkal is – már ami azt a bizonyos digitális generációt illeti. (Némelyek előbb kezdenek el manipulálni egy iPhone-t, minthogy pohárból tudnának inni.) A digitális nemzedék már okostelefonnal megy az iskolába, ahol aztán megtanulja, mi az a kettes számrendszer. Rájön, hogy a számítógépet nem csak játékra, zeneletöltésre és filmnézésre lehet használni, hanem egész jó oktatóprogramokat is találni, az interneten tartalmakat lehet létrehozni és szerkeszteni. Aztán az iWiW-, hi5-, myVIP- és Facebook-profilok létrehozása, bulizós képekkel való megtöltése után rájön, hogy e-imázsa érdekében jobban teszi, ha átgondolja, hogyan is alkotja meg önmagát a virtuális világban. Ettől még nem lesz minden digitális bennszülöttből „kocka” informatikus, rendszergazda, weblapfejlesztő, programozó, mint ahogy az „analóg” nemzedékből sem lett mindenki „széplelkű” nyelvész, könyvkötő, költő vagy éppen vadakat terelő juhász…

anita voltam

A témahét során elkövetett második blogbejegyzésem felett óhatatlanul ott lebeg Lyotard posztmodernje. (Amihez egy évvel ezelőtt Felber Tamás nyomán jutottam el.) Emlékeztető magamnak: létrehozni a magyar Wikipédián a Jean-François Lyotard lapot – tenni mindezt annak tudatában, hogy erre nem én vagyok a legszakavatottabb személy, de hátha egy nálam kompetensebb illetőnél kiveri a biztosítékot.

Bármennyire is igyekszem újabb és újabb irányba indulni, számomra eddig ismeretlen források felé nyúlni – azért ezt is megtettem –, a szintetizáláshoz ragaszkodó gondolkodásom nem hagyja, hogy említés nélkül hagyjam Lyotard-ot a tudás – hatalom – pénz – információ – (?)megosztás témában. Felmerült ugyanis annak a bizonyos lónak a két oldala, avagy a nyaraló alapú társadalom.[1] Kódolva az előbbieket: a tudás megosztása nem lehetőség, hanem kötelességünk? És mi van azokkal, akiknek nincs megosztanivalójuk? Hol van az arany középút az altruista megosztás és az éhenhalást elkerülő megtartás között? Bár magunk között leginkább az egyéni – a saját – szintünkön tárgyaltuk a témát, kontinentálisra, netán globálisra terjesztve az értelmezési keretet igencsak utópikusnak tűnik a megosztás=kötelesség gondolat.[2] Persze ha ez a kötelesség is olyan teljesítési mutatókkal rendelkezik majd, mint az egyéb kötelesség kategória alá eső fogalmak, akkor talán a kötelesség szó szemantikáján érdemes elmerengeni egy kicsit…  Ez nem azt jelenti, hogy elvetném az önkéntes, kollaboratív tudáslétrehozás jövőbeli térnyerésének lehetőségét (a jelentőségét pedig pláne nem), csupán ott bujkál bennem a kisördög, aki azt súgta 1993-ban: „A tudás informatikai áru formájában, amely nélkülözhetetlen a termelőerő számára, a hatalomért folyó világméretű versengés immár talán legfontosabb tétje, és a jövőben az is marad. Elképzelhető, hogy a nemzetállamok egy napon az információ fölötti rendelkezésért ugyanúgy fognak harcolni, mint egykoron egy terület feletti uralomért.”[3]

Csak egy gondolat a kollaboratív területről: van némi pikantéria a kollaboráns szóhoz tartozó jelentésektartalmak mögött. :)

Első bejegyzésemben szót ejtettem az információk közti szelektálásról, azok feldolgozásáról, illetve a tudáskonstruálásról. Ennek továbbgondolására inspirált Dóri második írása.[4]  Kiemelem belőle a releváns kulcsmondatokat: Nem gondolkoztak közösen, legalábbis nem ennyien. Ma cél, hogy egymás gondolataiba beleszólhassunk. Egy mátrix alakul ki, amely itt-ott kicsomósodik és abból újabb és újabb gondolatok születnek, újabb irányt vesznek. Csoportunk működésének módja egyszerre nyűgöz le és rémít meg. Egyelőre nem írnám azt, hogy a konnektivista tanulás(módszertan?) teszi mindezt, arról inkább csak valamikor április végén nyilatkoznék.

Ami megrémít, illetve dilemmát jelent, az a közösen gondolkodás. Néha inkább „csak” párhuzamosan gondolkodás. A témahét folyamán akármennyire is próbáltam foggal-körömmel megmaradni a saját gondolatmenetemnél – amit normális (értsd eddig megszokott) esetben csak egy-egy szakirodalom akaszt meg, térít el, fordít vissza, árnyal –, képtelen voltam. Valaki mindig írt valami újat, valami érdekeset – és miért tagadjam, olykor számomra teljesen érdektelent. Mindazonáltal linkek sorára kattintottam rá, néztem, olvastam végig, esetleg zártam is be fél perc után. Azon kaptam magam, hogy míg én békésen olvasok az információs társadalom fogalmáról, modelljeiről mint „tudástársadalom”, illetve mint „tanuló társadalom”, addig mások már adatokkal dobálóznak a technológia fejlődését illetően, a tehetségről diskurálnak, vagy éppen a szakképzési hozzájárulás elvétele van terítéken. Csupa hasznos téma, új nézőpont, amik valóban érdekelnek is. Mi lett az eredménye? Én tüzetesen bevallom, elvesztem.

Aztán olvasok egy olyan kommentet, hogy „a napokban pillantottam bele X. Y. tanulmányába”. Belepillantottam. No ez az, amit meg kell tanulnom. Én ugyanis nem szoktam csak úgy belepillantani egy tanulmányba. (És hozzá kell tennem, hogy ez szerintem nem a szelektálni nem tudás ismérve.) Természetesen van olyan, hogy az adott találatot nem tartom idevonatkozónak vagy megfelelőnek, de ha jónak ítélem, akkor nincs mese, végig akarom olvasni – részletesen, töviről hegyire. Tartok tőle, hogy ez is csak megszokás kérdése. Tartok tőle.

De amiért a csoport tevékenykedését végül is szóba hoztam: az egyre záporozó hozzászólások lekövetéséről nekem az órai jegyzetelés jutott eszembe. A megosztás vs. megélés kapcsán másoknál is felmerült, hogy egy előadás jegyzetelése zavar(hat)ja az odafigyelést. Amíg az elhangzottakat vagy az abból megértetteket próbálom rendszerezni papíromra, addig lemaradok a tanárral való együttgondolkodásról. De nem is kell ehhez jegyzetelni. Elég, ha egy érdekesebb témát fontolóra veszek, mire újra visszatérek gondolataimból, az előadó már a 3. témánál jár. De tény, hogy ezt a helyzetet is megtanultuk valahogy kezelni. Mondhatnám, hogy ezt is megszoktuk. Csakhogy mi lett az eredménye a legtöbb résztvevő esetében, milyen megküzdési stratégiát választ az átlag hallgató: nem gondolkodik az előadás alatt. Remélem a KONNEKT csoport munkájába való beleszokásom következménye nem az lesz, hogy megfelelő idő- és gondolatmenedzsment hiányában végül képtelen leszek megtalálni az összefüggéseket. Lelkem rajta.

A fentebb vázolt órai lemaradást megéltem az első előadás során is. Oly annyira, hogy elsőre nem is mertem (magam miatt) reagálni erre, mert bár két félévnyi kultúraelméleten túl vagyok, mégis erőt kell vennem magamon, mikor a következőket olvasom egy dián: „kulturális késés” a társadalom kultúrája elmarad a kifejlesztett technikai eszközök teljesítményétől. Na már most, ha a kultúrát szűken értelmezem, akkor az része a társadalomnak. És a technika minek a része? Nem a kultúráé? Ha nem, akkor a társadalomé? Ez esetben a társadalom le van maradva önmagához képest… Ha a kultúrafogalom tág értelmezését veszem, akkor az az emberi együttélés működési módja. Tehát minden, ami segíti az emberi életben maradást, fejlődést. Ebben az esetben a technika része a kultúrának, akkor viszont a kultúra maradt el a kultúrától? Köszönhetően az IKT adta lehetőségeknek, sikerült megvilágosodnom, mert a diasor visszanézése során eljutottam Farkas János könyvéig, amiben egyértelmű definiálja a „kulturális késés” ogburni fogalmát: „A társadalom gyengélkedésének azon korszaka, amelyben a kultúra nem-anyagi elemei alkalmazkodnak az új anyagi feltételekhez.”[5] Így már el tudom fogadni.

Időben visszaugorva következett a dia kiegészítése a Google Wawe-effektus kapcsán: a technika előrehaladott állapotban van az ember kognitív képességeihez képest. Bevallom annyira megrökönyödtem, hogy majd leestem a székről, múltszázadbeli rotringommal nyomát is hagytam felháborodásomnak A5-ös méretű vonalas füzetemben. „Micsoda? Neeem! Akkor a felület nem jó. Az emberi kogníció alkalmazkodjon a technikához?” De még ebben az érzelmekkel igencsak telített állapotomban is kénytelen voltam lejegyezni, hogy „lehet, hogy ez az elme fejlődésének útja”…

Heti témánk az információs társadalom. Nem a tudástársadalom, még csak nem is a tanuló társadalom – és ez nem véletlenül van így. Nehezen lehetne 12.000 karaktert írni a tudástársadalomról – amennyiben a szerző nem sci-fi író. És ez nem irónia. Amikor a tudástársadalom szót hallom, valahogy mindig Stanisław Lem leírása jut eszembe a tudományos-fantasztikus irodalom legérdekesebb részeiről: „azok a dolgok /.../, amelyek pillanatnyilag nincsenek, de valamikor a jövőben megszülethetnek, valamint azok, amelyek nincsenek, és minden bizonnyal nem is lesznek, de amelyek »létezhettek volna«, mert létezésük a legcsekélyebb mértékben sem mond ellent a természet törvényeinek.”[1] Vajon a tudástársadalom melyik kategóriába tartozik? Megszületik majd? Vagy minden bizonnyal nem? Néha úgy érzem, a léte ellentmond a természet törvényeinek…

A tudás és az információ fogalma ugyanis nem azonos. Ezt már a legelején le kell szögezni! Én a tudást tartom felettes kategóriának, melynek szerves része az információ. Számomra a tudás már tartalmazza az elsajátítás, bensővé tétel folyamatát, az információban ez a potenciál még csak benne rejlik. Az információt meg kell találni, fel kell dolgozni – mondhatni még meg kell rágni. Sőt, mindezek előtt rá kell jönni, hogy információhiányunk van. (Egyébként mindig.) A Felnőttoktatási és -képzési lexikon a következőt írja az információ szócikkben: „Fontos felnőttnevelési célkitűzés az információs igények fejlesztése, mind kiterjedésben (a szűk helyi tájékozódás felől a világméretű eligazodás felé), mind minőségileg (a szóbeszédtől a hiteles források kitüntetett használatáig), mind időbelileg (az alkalmi, véletlenszerű információszerzéstől a rendszeres és tervszerű, önművelő tájékozódásig).”[2] Hát hajrá!

Áttérve az információs társadalom nem lévő kommunikációs következményeikre: hogy miért kommunikálunk még mindig szöveg alapon? Miért szöveges üzeneteket küldünk például hangfájlok helyett. Mert végtelenül lojálisak vagyunk embertársaink iránt, akik többsége számára az írott szövegből könnyebben és gyorsabban kinyerhető a szükséges információ, az „üzenet”, mint például egy hangüzenetből. Az üzenetküldő oldaláról: közlendőmet sokkal gyorsabban ki tudom fejezni szóban, mint ha mindezt leírnám. Ezzel időt spórolok meg. A fogadó oldaláról: a szöveges formátumban gyorsabban keresek, egy oldalnyi szövegből kiszűröm a tartalmat anélkül, hogy végigolvasnám azt szóról szóra, „megakad a szemem” a kulcsszavakon, esetleg nyomok egy Ctrl+f-et. (Rögtön megjegyzem, hogy nem tudom, hangfájlban van-e lehetőség ilyen típusú keresésre. A beszédfelismerő programok jelenlegi állapotából kiindulva gyanítom, hogy nincs. De cáfoljatok meg!) Megakad a szemem a kulcsszavakon – valószínűleg, mert ehhez szoktam hozzá. A fülem is meg tud akadni a kulcsgondolatokon – erre tanít most az egyetem. De mennyi elpazarolt idővel!

Ha már az egyetemnél tartok. Az előadás kapcsán felmerült a hallgatók viszonya a tanegység-leíráshoz, pontosabban a szakirodalmakhoz. Egy kurzus teljesítésekor sokakban felmerül, hogy az előre megadott szakirodalmakból (jó esetben többől) mennyit kell elolvasni – tehát az egyébként is válogatott információmennyiség további szűkítése. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az internet segítségével mennyivel több tartalomhoz juthatunk (juthatnánk) hozzá! Ez is szemléletváltás, de véleményem szerint nem az IKT okozza. Régebben is létezett a mondás: Óvakodj az egykönyves vizsgától! Az igény a minél szélesebb körből való tájékozódásra nem az internet adta lehetőségekből fakad. Vagy van, akinél igen? No, nem mintha az baj lenne…

Nyitott mondatok, avagy a Google adatgyűjtése: sokakat még mindig meglep az, hogy a Google a kereséseinkből és egyéb szolgáltatások használataiból adatokat gyűjt rólunk. Nekik ajánlom a következő könyvet: John Battelle: Keress! Hogyan alakítja át kultúránkat, üzleti életünket a Google és az internetes keresés. Ollé tanár úr – valószínűleg direkt túlzó? – vágyott víziója arról a jövőről, amikor az internet a róla nyert adatok elemzése alapján a megfelelő időben a megfelelő termék vásárlását javasolja neki, már korábban is elgondolkoztatott. Első felindulásomban ezt gondoltam: na nehogy már egy gép mondja meg, hogy mit szeretnék? Természetesen nem erről van szó, a gép csak ajánlatot tesz. De valóban jobban tudja algoritmusok alapján egy gép azt nálam, hogy nekem mikor és mire van szükségem, mit akarok? Hiszem, hogy nem. De nem is akarja, csak lehetőséget kínál. Mellesleg a gép nem akar. De az a cég, az a multinacionális vállalat, ami a gép mögött van, na az már akar. Méghozzá eladni. (Vigyázat! Összeesküvés-elméletek mindenfelé.) Mondjuk hol vagyok én akkora vásárlóerő, hogy ezért érdemes legyen dollármilliárdokat befektetni a felvázolt rendszer kidolgozására? Sehol. De azért lézeng még vagy 7 milliárd hozzám hasonló potenciális vásárlóerő a világon. És azt sem hagynám figyelmen kívül, hogy ez egy olyan befektetés, ami hosszú időn át megtérül…

Számomra az előadásnak két kulcsgondolata volt, de azok véresen komolyak.

Az egyik: meg kell tanulni együttélni azzal, hogy több információ van körülöttünk, mint amennyit fizikailag fel tudunk dolgozni. Ezt a hétköznapi életben is megéli az ember sokkal életbevágóbb esetekben, mint hogy adott vizsgakérdésre tudja-e a választ, eljutott-e addig a szakirodalmi listán / más esetben: megtalálta-e magától a forrásokat. Mivel ez régóta nem újdonság, megtanultunk ezzel élni: szelektálni kell. De a tanulásban is? És most nem arra gondolok, hogy megválogatjuk, mit érdemes elolvasni/megnézni/meghallgatni/megszagolni… Hanem arra, hogy amit érdemes, azt is fizikai képtelenség feldolgozni. Erre lehet azt mondani, hogy akkor tovább kell szelektálni: az érdemesek közül szűkíteni kell a kört az érdemesebbekre, legérdemesebbekre… Úgy érzem, nem ez a megoldás. De akkor mi? Számomra borzasztóan frusztráló az az állapot, hogy a „mindentudás” lehetőségéről le kell mondani. Félreértés ne essék, eddig sem gondoltam, hogy adott dologról meg lehet tudni mindent, másképp: a világ teljesen megismerhető. Azt is tudom, hogy a polihisztorok kora régen lejárt. Világos az is, hogy egy új dolog megismerése, egy új információ csak további kérdéseket szül. Ehhez kapcsolódóan álljon itt egy idézet az információ ismeretelméleti megközelítéséről: „Az információ olyan ismeret, tapasztalat, amely valakinek a tudását, ismeretkészletét, ennek rendezettségét megváltoztatja, átalakítja, alapvetően befolyásolja, és ez átmenetileg a tudásbeli bizonytalanság növekedésével is járhat.”[3] Ezen a ponton el tudom képzelni, hogy az információs társadalom egy lépés a tudástársadalom felé, s a fejlődés/átalakulás folyamatában jelenleg a „tudásbeli bizonytalanság” állapotában leledzünk (legalábbis én biztosan). Kérdés: az információk tömkelege végül a teljes bizonytalanságba taszít minket? Vagy az újabb és újabb információk feldolgozása közepette legalább pillanatnyilag megéljük-e még az Aha-élményt? Egyáltalán ténylegesen megváltoztatja-e, javítja-e tudásunkat a magunkévá tettnek vélt információk sora? Erre a kérdésre talán ne Herder válaszoljon…

A másik: az információs társadalom, az információk áramlása, megosztása közösséget feltételez. Vagy legalábbis közösségben gondolkodást, közösségi hozzáállást! A közösen készített jegyzet, az órai jegyzetek, szakdolgozat… megosztása, illetve ezek hiánya kapcsán merült fel, hogy a szellemi termékeink kisajátítása többek között abból fakad, hogy egyéni érdekeinket tartjuk szem előtt és azt gondoljuk, hogy ha mindezeket megosztanánk hallgatótársainkkal, azzal érdemtelenül juttatnánk őket előnyös helyzetbe – ezzel párhuzamosan magunkat hátrányosabba. (A tanulásmódszertani vonatkozásról most nem beszélve.) Miért? Mert a 21. század első fele még vastagon az individualizmus kora, ahol sok kicsi, akarom mondani nagy ego töri magának az utat a spanyolviasz felé. Véleményem szerint – többek között – ez áll Wikipédia szerkesztetlensége mögött is. Elhangzott az órán, hogy valóban előfordul, hogy az egyénnek nem származik közvetlen előnye abból, hogy tartalmat/információt oszt meg, ellenben a közösségnek igen. Ollé tanár úr az IKT-vel kapcsolatos szemléletváltozást akarja elérni? Attól tartok, áll még az útjában bőven megváltoztatandó szemlélet…

Végül a szemléletről áttérek az életmódváltozásra, az ugyanis megtörtént. Az órán szóba jött a számítógép előtt eltöltött sok idő fiziológiai hatása. Egy érdekes történet: az ELTE BTK által meghirdetett Helyesírás kurzus (ajánlom jó szívvel mindenkinek!) vizsgájának egyik feladata tollbamondás. Az oktató nem kis tanítási tapasztalattal rendelkezik és megosztja a hallgatósággal, hogy bizony az elmúlt években ez a feladat egyre nagyobb kihívást jelent a hallgatóknak. (Nehezebb, mint az ly/j…) Lassabban és rövidebb szövegeket kell diktálásra választania, mert a vizsgázók fele már 3 mondat után rázza a kezét, ami elfáradt a sok írástól… Ezt nevezem én fiziológiai hatásnak. Mondjuk én is kaptam már ínhüvelygyulladást a sok gépeléstől… Mondjuk lehet, hogy egy kicsit a vívás is közrejátszott :P

anita voltam

Szeretek könyvet olvasni. Szeretek igényesen szerkesztett, szép könyvet olvasni. Szeretek kézzel lapozni és érezni a könyv illatát. Minden könyvnek először a címét, majd az utolsó mondatát olvasom el. Szeretek hagyományos könyvjelzőt használni. A könyvtárat a 21. században is életképes intézménynek és "jó helynek" tartom.

Szeretek kézzel írni, tollal, papírra. Mondhatni grafomán vagyok. A mai napig írok levelet, képeslapot, illetve ezeket postán adom fel. Szeretem olvasni mások kézírását. Hazaérve izgatottan várom, találok-e a postaládámban egy külföldről küldött képeslapot. Leülve a számítógép elé fásultan fogok hozzá íméljeim olvasásához és megválaszolásához.

A közvetett kommunikációban az írott szöveget preferálom: szívesebben írok esemest, mint telefonálok; inkább ímélt írok, mintsem hogy szkájpon felhívjak valakit. Nincs okostelefonom. (Még.)

Egy kurzus követelményeinek teljesítésekor inkább szóbeli vizsgára készülök fel szakirodalmi tételsor alapján, mintsem hogy bármilyen gyakorlati feladatot megcsináljak. Activity játszásakor csak a körülírást szeretem, rajzolni és mutogatni nem. 

Eddig sosem írtam blogot, még életemben nem használtam a Twittert. És eddig egész jól megvoltam nélkülük. Eddig. Ellenben használtam már cédulakatalógust, és jártam könyvtári raktárban. Mindettől sem jobb, sem rosszabb ember nem vagyok. 

Sőt! Őskövület sem vagyok! És nem is utálom a technikai fejlődést, (csak néha). Szét tudom választani azt, hogy mit szeretek használni, illetve mit hasznos használnom. 

Mindebből kikövetkeztethető, hogy nem vagyok az információs szupersztráda éllovasa, de azt sem mondom, hogy inkább gyalog mennék. Ezt a blogot eszköznek tekintem, ami segíthet a haladásban. Hogy meddig jutok, azt majd meglátjuk. Mindenesetre remélem, hogy nemcsak férfi munka, de jó mulatság is lesz...

anita voltam