Heti témánk az információs társadalom. Nem a tudástársadalom, még csak nem is a tanuló társadalom – és ez nem véletlenül van így. Nehezen lehetne 12.000 karaktert írni a tudástársadalomról – amennyiben a szerző nem sci-fi író. És ez nem irónia. Amikor a tudástársadalom szót hallom, valahogy mindig Stanisław Lem leírása jut eszembe a tudományos-fantasztikus irodalom legérdekesebb részeiről: „azok a dolgok /.../, amelyek pillanatnyilag nincsenek, de valamikor a jövőben megszülethetnek, valamint azok, amelyek nincsenek, és minden bizonnyal nem is lesznek, de amelyek »létezhettek volna«, mert létezésük a legcsekélyebb mértékben sem mond ellent a természet törvényeinek.”[1] Vajon a tudástársadalom melyik kategóriába tartozik? Megszületik majd? Vagy minden bizonnyal nem? Néha úgy érzem, a léte ellentmond a természet törvényeinek…

A tudás és az információ fogalma ugyanis nem azonos. Ezt már a legelején le kell szögezni! Én a tudást tartom felettes kategóriának, melynek szerves része az információ. Számomra a tudás már tartalmazza az elsajátítás, bensővé tétel folyamatát, az információban ez a potenciál még csak benne rejlik. Az információt meg kell találni, fel kell dolgozni – mondhatni még meg kell rágni. Sőt, mindezek előtt rá kell jönni, hogy információhiányunk van. (Egyébként mindig.) A Felnőttoktatási és -képzési lexikon a következőt írja az információ szócikkben: „Fontos felnőttnevelési célkitűzés az információs igények fejlesztése, mind kiterjedésben (a szűk helyi tájékozódás felől a világméretű eligazodás felé), mind minőségileg (a szóbeszédtől a hiteles források kitüntetett használatáig), mind időbelileg (az alkalmi, véletlenszerű információszerzéstől a rendszeres és tervszerű, önművelő tájékozódásig).”[2] Hát hajrá!

Áttérve az információs társadalom nem lévő kommunikációs következményeikre: hogy miért kommunikálunk még mindig szöveg alapon? Miért szöveges üzeneteket küldünk például hangfájlok helyett. Mert végtelenül lojálisak vagyunk embertársaink iránt, akik többsége számára az írott szövegből könnyebben és gyorsabban kinyerhető a szükséges információ, az „üzenet”, mint például egy hangüzenetből. Az üzenetküldő oldaláról: közlendőmet sokkal gyorsabban ki tudom fejezni szóban, mint ha mindezt leírnám. Ezzel időt spórolok meg. A fogadó oldaláról: a szöveges formátumban gyorsabban keresek, egy oldalnyi szövegből kiszűröm a tartalmat anélkül, hogy végigolvasnám azt szóról szóra, „megakad a szemem” a kulcsszavakon, esetleg nyomok egy Ctrl+f-et. (Rögtön megjegyzem, hogy nem tudom, hangfájlban van-e lehetőség ilyen típusú keresésre. A beszédfelismerő programok jelenlegi állapotából kiindulva gyanítom, hogy nincs. De cáfoljatok meg!) Megakad a szemem a kulcsszavakon – valószínűleg, mert ehhez szoktam hozzá. A fülem is meg tud akadni a kulcsgondolatokon – erre tanít most az egyetem. De mennyi elpazarolt idővel!

Ha már az egyetemnél tartok. Az előadás kapcsán felmerült a hallgatók viszonya a tanegység-leíráshoz, pontosabban a szakirodalmakhoz. Egy kurzus teljesítésekor sokakban felmerül, hogy az előre megadott szakirodalmakból (jó esetben többől) mennyit kell elolvasni – tehát az egyébként is válogatott információmennyiség további szűkítése. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az internet segítségével mennyivel több tartalomhoz juthatunk (juthatnánk) hozzá! Ez is szemléletváltás, de véleményem szerint nem az IKT okozza. Régebben is létezett a mondás: Óvakodj az egykönyves vizsgától! Az igény a minél szélesebb körből való tájékozódásra nem az internet adta lehetőségekből fakad. Vagy van, akinél igen? No, nem mintha az baj lenne…

Nyitott mondatok, avagy a Google adatgyűjtése: sokakat még mindig meglep az, hogy a Google a kereséseinkből és egyéb szolgáltatások használataiból adatokat gyűjt rólunk. Nekik ajánlom a következő könyvet: John Battelle: Keress! Hogyan alakítja át kultúránkat, üzleti életünket a Google és az internetes keresés. Ollé tanár úr – valószínűleg direkt túlzó? – vágyott víziója arról a jövőről, amikor az internet a róla nyert adatok elemzése alapján a megfelelő időben a megfelelő termék vásárlását javasolja neki, már korábban is elgondolkoztatott. Első felindulásomban ezt gondoltam: na nehogy már egy gép mondja meg, hogy mit szeretnék? Természetesen nem erről van szó, a gép csak ajánlatot tesz. De valóban jobban tudja algoritmusok alapján egy gép azt nálam, hogy nekem mikor és mire van szükségem, mit akarok? Hiszem, hogy nem. De nem is akarja, csak lehetőséget kínál. Mellesleg a gép nem akar. De az a cég, az a multinacionális vállalat, ami a gép mögött van, na az már akar. Méghozzá eladni. (Vigyázat! Összeesküvés-elméletek mindenfelé.) Mondjuk hol vagyok én akkora vásárlóerő, hogy ezért érdemes legyen dollármilliárdokat befektetni a felvázolt rendszer kidolgozására? Sehol. De azért lézeng még vagy 7 milliárd hozzám hasonló potenciális vásárlóerő a világon. És azt sem hagynám figyelmen kívül, hogy ez egy olyan befektetés, ami hosszú időn át megtérül…

Számomra az előadásnak két kulcsgondolata volt, de azok véresen komolyak.

Az egyik: meg kell tanulni együttélni azzal, hogy több információ van körülöttünk, mint amennyit fizikailag fel tudunk dolgozni. Ezt a hétköznapi életben is megéli az ember sokkal életbevágóbb esetekben, mint hogy adott vizsgakérdésre tudja-e a választ, eljutott-e addig a szakirodalmi listán / más esetben: megtalálta-e magától a forrásokat. Mivel ez régóta nem újdonság, megtanultunk ezzel élni: szelektálni kell. De a tanulásban is? És most nem arra gondolok, hogy megválogatjuk, mit érdemes elolvasni/megnézni/meghallgatni/megszagolni… Hanem arra, hogy amit érdemes, azt is fizikai képtelenség feldolgozni. Erre lehet azt mondani, hogy akkor tovább kell szelektálni: az érdemesek közül szűkíteni kell a kört az érdemesebbekre, legérdemesebbekre… Úgy érzem, nem ez a megoldás. De akkor mi? Számomra borzasztóan frusztráló az az állapot, hogy a „mindentudás” lehetőségéről le kell mondani. Félreértés ne essék, eddig sem gondoltam, hogy adott dologról meg lehet tudni mindent, másképp: a világ teljesen megismerhető. Azt is tudom, hogy a polihisztorok kora régen lejárt. Világos az is, hogy egy új dolog megismerése, egy új információ csak további kérdéseket szül. Ehhez kapcsolódóan álljon itt egy idézet az információ ismeretelméleti megközelítéséről: „Az információ olyan ismeret, tapasztalat, amely valakinek a tudását, ismeretkészletét, ennek rendezettségét megváltoztatja, átalakítja, alapvetően befolyásolja, és ez átmenetileg a tudásbeli bizonytalanság növekedésével is járhat.”[3] Ezen a ponton el tudom képzelni, hogy az információs társadalom egy lépés a tudástársadalom felé, s a fejlődés/átalakulás folyamatában jelenleg a „tudásbeli bizonytalanság” állapotában leledzünk (legalábbis én biztosan). Kérdés: az információk tömkelege végül a teljes bizonytalanságba taszít minket? Vagy az újabb és újabb információk feldolgozása közepette legalább pillanatnyilag megéljük-e még az Aha-élményt? Egyáltalán ténylegesen megváltoztatja-e, javítja-e tudásunkat a magunkévá tettnek vélt információk sora? Erre a kérdésre talán ne Herder válaszoljon…

A másik: az információs társadalom, az információk áramlása, megosztása közösséget feltételez. Vagy legalábbis közösségben gondolkodást, közösségi hozzáállást! A közösen készített jegyzet, az órai jegyzetek, szakdolgozat… megosztása, illetve ezek hiánya kapcsán merült fel, hogy a szellemi termékeink kisajátítása többek között abból fakad, hogy egyéni érdekeinket tartjuk szem előtt és azt gondoljuk, hogy ha mindezeket megosztanánk hallgatótársainkkal, azzal érdemtelenül juttatnánk őket előnyös helyzetbe – ezzel párhuzamosan magunkat hátrányosabba. (A tanulásmódszertani vonatkozásról most nem beszélve.) Miért? Mert a 21. század első fele még vastagon az individualizmus kora, ahol sok kicsi, akarom mondani nagy ego töri magának az utat a spanyolviasz felé. Véleményem szerint – többek között – ez áll Wikipédia szerkesztetlensége mögött is. Elhangzott az órán, hogy valóban előfordul, hogy az egyénnek nem származik közvetlen előnye abból, hogy tartalmat/információt oszt meg, ellenben a közösségnek igen. Ollé tanár úr az IKT-vel kapcsolatos szemléletváltozást akarja elérni? Attól tartok, áll még az útjában bőven megváltoztatandó szemlélet…

Végül a szemléletről áttérek az életmódváltozásra, az ugyanis megtörtént. Az órán szóba jött a számítógép előtt eltöltött sok idő fiziológiai hatása. Egy érdekes történet: az ELTE BTK által meghirdetett Helyesírás kurzus (ajánlom jó szívvel mindenkinek!) vizsgájának egyik feladata tollbamondás. Az oktató nem kis tanítási tapasztalattal rendelkezik és megosztja a hallgatósággal, hogy bizony az elmúlt években ez a feladat egyre nagyobb kihívást jelent a hallgatóknak. (Nehezebb, mint az ly/j…) Lassabban és rövidebb szövegeket kell diktálásra választania, mert a vizsgázók fele már 3 mondat után rázza a kezét, ami elfáradt a sok írástól… Ezt nevezem én fiziológiai hatásnak. Mondjuk én is kaptam már ínhüvelygyulladást a sok gépeléstől… Mondjuk lehet, hogy egy kicsit a vívás is közrejátszott :P

anita voltam